40 évvel ezelött egy külvárosi, állami iskola tanárai a szülőkkel együtt összefogtak, hogy jobbá tegyék intézetüket. Rájöttek, hogy ahhoz, hogy a gyerekeket motiváltabbá tegyék a tanulás iránt, meg kell változtatni a hagyományos, elkülönített tantárgyakon alapuló iskola rendszert. "Nagyon fontos a tantárgyak közötti átjárhatóság és a hollisztikus szemlélet a tanításban' - mondja Björn, a ringstabekk iskola igazgatója.
Az személelet nyitottságát az iskola épitészeti kialakítása is mutatja: ajtóra zárható tantermek helyett egy világos, átlátható tér van, ahol az sem ritka, hogy egy-egy tanár beül kollégájának az órájára, hozzászól, vagy egyszreűen csak figyel. A történelem órán Schengenről, a menekültekről és ókori népvándorlásról van szó, társadalom ismeret órán pedig a gyerekek a valóságban is létező pártok színeibe bújva eljátszák a választást és a szavazást, majd átbeszélik a tanulságokat.
"A ma iskolába járó gyerekek többségének olyan hivatása lesz, ami ma még nem is létezik. Az iskolákban hagyományosan a multra képezzük ki a gyerekeket, pedig a jövőre kellene." - meséli az igazgató tanítási elveiről.
Az ICORN (Menekültek Nemzetközi Város hálózata) egy független szervezet, amely olyan írókat, költőket, bloggereket menekít ki, akik írásaik miatt életveszélyes helyzetbe kerültek saját országukban. Az ICORN célja a szólás szabadsága, a demokratikus értékek és a nemzetközi szolidaritás megerősítése.
2006 óta több, mint 50 város csatlakozott a kezdeményezéshez világ szerte, így már közel 140 írót sikerült megmenteni,
Ratan, bangladeshi blogger alig pár hónapja érkezett családjával Bergenbe. Akkor döntött úgy, hogy megkeresi az ICORN-t, amikor két közeli blogger barátját is megölték otthonukban. Most, hogy már biztonságban tudja egész családját, folytatni szeretné az írást, hiszen mint mondja: "Ha mi nem beszélünk, akkor ki fog?"
Helge Lunde, a szervezet megálmodója és alapítója nagyon örülne, ha Krakkó után Budapest is csatlakozna az ICORN városokhoz.
Gyakori, hogy a szociális érzékenységet a szocmunkások, aktivisták, esetleg dokumentumfilmrendezők különleges adottságának tekintjük. Pedig a szociális érzékenység nem szakma.
Izlandon járva lépten nyomon átértelmeződik ez a fogalom.
A Hitt Husid egy ifjúsági klub. Csocsóval, kávázóval, vetítő- és kiállító teremmel. Tartanak délutáni foglalkozásokat, felzárkoztató programokat viselkedési zavarokkal küzdő-, munkanélküli,- vagy csak egyszerűen magukat elveszettnek érző fiataloknak.
Itt már jó pár éve sikeresen működik egy kortárs segítő program, amit kísérletképpen kezdtek el a kormány felkérésére. A program lényege, hogy hasonló korú ép és mentális fogyatékkal élő fiatalok segítik egymást délutánonként. Azért csak mentálisan sérült fiatalokkal foglalkoznak, mert a fizikai sérültek nem szorulnak külön integrációs programra Izlandon.
A program olyan jól sikerült, hogy látogatásunk után egy héttel avatták fel az új épületüket, amit azért kellett építeniük, mert már nem fértek el a gyerekek az eredeti teremben.
A Hitt Husid kis pincéjében egy hagyományosan szociális téma, a szociális érzékenység kikerül abból a szubkulturából, amiben általában lenni szokott. Ezek a fiatalok nem szociális munkások, nem szociál politikusnak készülő aktivisták, van aki csak munkát keresett, van akit a haverja hozott ide, mindenféle előképzettség nélkül. Senki nem stresszelt azon, hogy birkóznak majd meg a nehéz helyzetekkel, ezzel az újfajta felelősséggel. Sokan nem is dolgoznak itt sokáig, csak éppen a nyári szünetben, aztán mennek tovább a saját útjukon, de azt, amit itt kaptak, viszik magukkal.
A legtöbb előítélet az ismeretlentől való félelem miatt alakul ki. Egyszerűbb egy keritést felhúzni, mint szembenézni a félelmeinkkel. De itt, ezeknél a fiataloknál a “másság” fogalma magától eltűnik, és pár nap után már tényleg csak elvannak egymással, haverkodnak, miközben megtanulják a feleősségvállalást, a figyelmet, az elfogadást. Ha a jövőben újra találkoznak valamivel, ami ismeretlen, vagy más, már sokkal nyitottabban fognak hozzáállni és talán könnyebben engedik el a félelmeiket.
Nagyon fontos ebben a történetben, hogy ezek a fiatalok nem önkéntes alapon dolgoznak. Fizetést kapnak, ez a munkahelyük. A kormány felelősségvállalása játszik ebben óriási szerepet. Izlandon tényleg működik egy, a kormánnyal szorosan együttműködő civil társadalom.
A szociális pénzek elosztása Izlandon- mint szinte minden más is-, decentralizált. A helyi városvezetésre van bízva, akik ezt a különböző területeken dolgozó civilekkel folyamatosan egyeztetve, szakmai segítséggel teszik meg. A politikusok bíznak a civilekben és fordítva. Idilli helyzet.
Az árnyék jel-tolmácsolás, vagy "shadow Interpreting" még elég ismeretlen fogalom nálunk.
Adda, Lilja és Margrét jeltomácsok, nemrégiben társulatot alapítottak, hogy koncerteket és színházi előadásokat tolmácsoljanak siketeknek.
"Amikor egy olyan család, ahol az anyuka mondjuk siket, elmegy színházba, nem ugyanazt az előadást látják. Nem egyszerre nevetnek vagy sírnak." -meséli Adda, aki színészként is dolgozik. "Az a célunk, hogy a siketek ugyanazt a művészi élményt kapják, mint az ép hallásúak. Ehhez az kell, hogy minden főbb színész mellett legyen egy jelölő is, aki árnyékként követi és tolmácsolja a történéseket."
"Amikor gyerek voltam, megtiltották, hogy a süketnéma anyám jelbeszéddel kommunikáljon velünk. - meséli Margrét, "A 70-es években egyszerűen be volt tiltva a jelbeszéd. Féltek tőle az emberek, más volt, a fogyatékkal élőket izolálták a többségi társadalomtól. Nem emlékszem, hogy az utcán találkoztam volna akár eggyel is. És most nézd meg, úgy tűnik mi fogjuk jelelni az Eurovíziós dalfesztivált az izlandi tévében. Elképzelhetetlen számomra, hogy pár évtizede kerítésekkel zárták el a fogyatékossággal élőket. Az emberek rettegnek attól, amit nem ismernek és félnek a változástól."
Adda, Lilja és Margrét gyakorolnak a 2016-os Eurovíziós dalfesztiválra
A 200 forintos gépi kávéért fizethetsz bankkártyával. És a bolhapiacon is. Sőt a fesztiválokon körbesétáló sört áruló lánynál is van egy mobil terminál.
Ez az online rendszer jellemző a hivatalos ügyintézésben is.
Azért alakult ez így, mert vannak olyan városok Izlandon, amelyek télen a havazás és az időjárás miatt teljesen megközelíthetetlenné válnak. Az ott lakóknak esélyük sincs személyesen sorban állni a helyi NAV-nál. Így a bürokrácia intézménye szinte teljes mértékben hiányzik a szigeten.
Éppen ezért sokkolt minket, amikor azzal szembesültünk, hogy a buszokon csak előre kiszámolt készpénzt fogadnak el.
Megesik, hogy amikor annyira elmerülünk a legaktuálisabb problémákban, hogy elveszítjük a tisztán látás képességét, akkor egyszercsak a múltból érkezik egy tűpontos analógia.
Ez történt most velünk is.
Egy kis izlandi ökofaluban, Sólheimarban az 1930-as évek óta élnek együtt fizikai-, szellemi sérültek és ép emberek. A falu lényegében önfenntartó: van péksége, üvegházai, ácsműhelye és vendégháza. Minden lakosnak saját háza van, de napjában egyszer közösen főznek, napközben pedig együtt dolgoznak. Mindenki őszintén kedves és békés. Tökéletes idill, még a táj is biblikus.
Sigi 10 éves korában került Sólheimarba, ő az egyik legrégebbi lakos. Évek óta a pékségben dolgozik, nagyon jól tud kenyeret vágni és zacskózni. Elképesztő bakelit gyűjteménye van, kedvence John Lennon. Ezeket a diós tekercseket meglepetésből csinálta a pékségben dolgozó lányoknak.
De hosszú út vezetett idáig.
Amikor a kormány fülébe jutott, hogy a közösség alapítója és megálmodója, Sesselja Hreindís Sigmundsdóttir azzal az úttörő megoldással rukkolt elő, hogy közösen neveli a befogadott szellemi fogyatékos és ép árva gyerekeket, rögtön közbelépett. A Gyerekjóléti Bizottság elrendelte, hogy a gyerekek külön házba kerüljenek, hogy ne érintkezhessenek egymással, nehogy a beteg gyerekek megfertőzzék az egészségeseket. A házak közé pedig falat emeltetett.
Azonban Sesselja kitartóan harcolt azért, amiben hitt: hogy egy ideális társadalomhoz integrációra van szükség. Kétszer bontotta le a kerítést saját kezűleg; kritizálták, megítélték, de ő folytatta tovább a munkáját, mert meg volt győződve arról, hogy egymás megismerésével le lehet bontani a fejünkben félelemből épített falakat is.
Az izlandi társadalom pedig lassan ráébredt arra, hogy nincs lényegi különbség fogyatékkal élő és ép emberek között, hogy az együttéléssel, a kölcsönös felelősségvállalással mind a két fél tanul egymástól és fejlődik.
Ironikus módon, ez a társadalmi változás Sesselja árvaházának végét is jelentette: a szülők többé már nem küldték el sérült gyerekeiket intézményekbe, hanem otthon nevelték őket, együtt egészséges gyermekeikkel. Ettől kezdve Sólheimar integrált közösségi faluként létezett tovább, ahol együtt élnek és dolgoznak különböző igényű emberek a mai napig.
Fatih és Mohamed csodálatos berein vacsorája után Óttarr Proppé, izlandi rocksztár és politikus, valamint az akranesi Vörös Kereszt és Önkormányzat munkatársai elénekelték a Kis kece lányomat. Izlandiul.
Az Index a napokban írt arról, hogy az izlandiak már óvodás korban megtanulják ezt a dalt a Kodály-módszernek köszönhetően. Akranesben is nagy meglepetés volt mindenki számára, hogy ez nem tősgyökeres izlandi dallam.
Térey János legújabb könyve, "A Legkisebb Jégkorszak" című verses regény első fejezetében Bill Clinton és Mátrai Ágoston, az izlandi magyar konzul Reykjavik leghíresebb hot dogos bódéjánál futnak össze. Mi épp arra sétáltunk Dunajcsik Mátyás íróval, a Libri Kiadó egykori szépirodalmi főszerkesztőjével.
A könyv szeptember 15-én jelenik meg a megújult Jelenkor Kiadó gondozásában.
Az utóbbi napokban felrobbant az izlandi internet menekültügyben.
A tény, hogy Izland 50 kvóta menekültet fogadna be a következő 2 évben, 13.000 izlandi állampolgárt mozgatott meg.
Bryndis Bjorgvinsdottir, fiatal író és családanya kezdeményezésére az izlandiak nyílt levélben fordultak a kormányhoz. Mert a közvélemény szerint ez a szám nagyon kevés, 5000 menekültet szeretnének.
A "Kedves Eygló Harðar - Szíria calling" nevű facebook eseményen a népjóléti miniszternek címezve lehet megtenni a felajánlásokat.
Van, aki az üres szobáját, nyaralóját, barátságát ajánlja fel a menekülteknek. Más repülőjegyet venne, vagy izlandira tanítaná a szír gyerekeket.
Fotó Dér Asia és Haragonics Sári
Bjorgvinsdottir emlékeztet az 1973-as eseményekre, amikor egy vulkán kitörése miatt 4000 izlandi lakost kellett pár nap alatt evakuálni a Westman szigetekről. "Nem szabad elfelejtenünk a rengeteg külföldi önkéntest, aki akkor a segítségünkre sietett." - mondja az írónő. "A menekült erőforrás is: tudás és tapasztalat. A menekült jövőbeli párod, legjobb barátod, lelki társad, a dobos a gyereked együttesében, eljövendő kollegád, Miss Iceland 2022, az ács, aki végre megjavítja a fürdőszobád, a szakács az étteremben, a tűzoltó, a hacker, a TV-s bemondó. Olyan ember, akinek nem mondhatjuk majd: A te életed kevesebbet ér az enyémnél."
Az izlandi kormánynak reagálnia kellett erre az elsöprő, civil megmozdulásra: a miniszterelnök, Sigmundur David Gunnlaugsson összehívott egy rendkívüli miniszteri tanácsot, amelynek feladata, hogy megvitassák, mennyivel emelhetik a kvóta menekültek számát.
"A nemzetközi politikában mindig is az volt a célunk, hogy a lehető legtöbb területen nyújtsunk segítséget, és most ezen a területen van a legnagyobb szükség a segítségre." - mondta Sigmundur, de azt hozzá tette, hogy az 5000 menekült befogadása nem reális. "Hiszem, hogy nem csak reagálnunk kell egy problémára, hanem meg kell találnunk a legjobb megoldást. Ez az igazi szolidaritás"
Szombaton belefutottunk Reykjavik egyik legnagyobb kulturális fesztiváljába - koncertek, kiállítások, performanszok egész nap, a város minden pontján. Elsőre azt hittük, hogy ez valamilyen integrációs fesztivál: a közönség tele volt fogyatékkal élőkkel, a program pedig olyan eseményekkel, mint jelnyelven tolmácsolt koncert, refugee-fotokiállítás, vagy aktivista városvezetés.
Pedig a "Menningarnótt" nem más, mint akármelyik kulturális fesztivál Budapesten. Csak épp annyi a különbség, hogy Izlandon integráltan nőnek fel a gyerekek és ez a társadalom felépítésén, a mindennapokban is meglátszik.
A legjobban a fiatal, laza anyukákért és szexi apukákért vagyunk oda. Mintha minden utcabál, bevásárlás, gaypride egyben családi program is lenne.
Az izlandi szülők a nevelésben is nagyon lazák. Van egy mondás, hogy ha egy izlandi gyerek túléli a 15. életévét, akkor már semmi nem pusztíthatja el.
8-10 éves fiúk deszkáznak egy külvárosi kikötőben.
