Megesik, hogy amikor annyira elmerülünk a legaktuálisabb problémákban, hogy elveszítjük a tisztán látás képességét, akkor egyszercsak a múltból érkezik egy tűpontos analógia.

Ez történt most velünk is.

Egy kis izlandi ökofaluban, Sólheimarban az 1930-as évek óta élnek együtt fizikai-, szellemi sérültek és ép emberek. A falu lényegében önfenntartó: van péksége, üvegházai, ácsműhelye és vendégháza. Minden lakosnak saját háza van, de napjában egyszer közösen főznek, napközben pedig együtt dolgoznak. Mindenki őszintén kedves és békés. Tökéletes idill, még a táj is biblikus.

Sigi 10 éves korában került Sólheimarba, ő az egyik legrégebbi lakos. Évek óta a pékségben dolgozik, nagyon jól tud kenyeret vágni és zacskózni. Elképesztő bakelit gyűjteménye van, kedvence John Lennon. Ezeket a diós tekercseket meglepetésből csinálta a pékségben dolgozó lányoknak.

De hosszú út vezetett idáig.

Amikor a kormány fülébe jutott, hogy a közösség alapítója és megálmodója, Sesselja Hreindís Sigmundsdóttir azzal az úttörő megoldással rukkolt elő, hogy közösen neveli a befogadott szellemi fogyatékos és ép árva gyerekeket, rögtön közbelépett. A Gyerekjóléti Bizottság elrendelte, hogy a gyerekek külön házba kerüljenek, hogy ne érintkezhessenek egymással, nehogy a beteg gyerekek megfertőzzék az egészségeseket. A házak közé pedig falat emeltetett.

Azonban Sesselja kitartóan harcolt azért, amiben hitt: hogy egy ideális társadalomhoz integrációra van szükség. Kétszer bontotta le a kerítést saját kezűleg; kritizálták, megítélték, de ő folytatta tovább a munkáját, mert meg volt győződve arról, hogy egymás megismerésével le lehet bontani a fejünkben félelemből épített falakat is.

Az izlandi társadalom pedig lassan ráébredt arra, hogy nincs lényegi különbség fogyatékkal élő és ép emberek között, hogy az együttéléssel, a kölcsönös felelősségvállalással mind a két fél tanul egymástól és fejlődik.

Ironikus módon, ez a társadalmi változás Sesselja árvaházának végét is jelentette: a szülők többé már nem küldték el sérült gyerekeiket intézményekbe, hanem otthon nevelték őket, együtt egészséges gyermekeikkel. Ettől kezdve Sólheimar integrált közösségi faluként létezett tovább, ahol együtt élnek és dolgoznak különböző igényű emberek a mai napig.